július 31
Az első benyomás máris tökéletes: Vietnám egy annyira elmaradott országot jelent Japánnak, hogy még a pénzét sem lehet váltani. Lehet azért, mert 30000 yen értékű pénz kábé egy cipősdoboznyi vietnámi dong lenne és túllépné a tízkilós határt, amit a fedélzetre vihetünk? A váltós viszonylag könnyelműen jegyezte meg, hogy úgyis lehet dollárral fizetni bárhol, nem kell oda dong (igen, a vietnámi pénznem). Tiszta szerencse, hogy a dollár nélkül nem lesz az arcomra írva, hogy „turista”. Apropó, mióta színes a dollár?
Miután megérkeztem, a hosztelig szinte egyetlen szót sem sikerült váltani senkivel. Az útlevélellenőrzésnél a lehető legkomorabb volt a hangulat: egy alacsony, valamilyen magas rangú főforgató szótlanul terelte az özönlő tömeget, komor és határozott mozdulatait látva senki sem mert megszólalni. A határőrök is szótlanul végezték a dolgukat, ugyanazzal a komor arckifejezéssel vizsgálták az embereket, útleveleket, vízumokat. Kábé két perc kellett mindegyik útlevélhez, gőzöm sincs, mit matathatott annyit az asztala fölött. Máskülönben egy rozoga fadobozban, egy rozoga támlásszéken ült mindegyik határőr, a doboz ajtaja is meglehetősen megviselt volt, az én határőröm esetében például szükség volt egy koszos seprűre, hogy csukva tartsa. Az a kaki egyenruha is a Vietcong-i időket idézte.
Maga a közlekedés rettenetes. A reptértől Hanoi-ig kb 50 perc dudálás és vad lámpavillogtatás. Jelzőlámpa van, de senki figyelmét sem köti le, az út is kétsávos, de mindenki középen szeret haladni. Az előzést dudálással, lámpavillogtatással és indexeléssel jelzik, az indexelést máskor nem is használta az én sofőröm, másoknak is eléggé fakultatívnak tűnt. Mondjuk még ebben a káoszban is viszonylag rend volt addig, míg korlát választotta el a két menetirányt – bár az a korlát is néha minden figyelmeztetés nélkül merőlegesen beugrott a sáv közepéig. A korlát eltűnésével is elvileg jobb oldalon közlekedtek, de nem mindenki tartotta ezt sem érvényesnek. Baleset viszont meglepően nem volt, de mondjuk a 40-es sebességnél, amit az én sofőröm gyakorolt, nem nagyon meglepő.
augusztus 1
Minden saroknál, üzletnél, beváltónál, bárnál meg akarják fűzni az embert. Minden utcasaroknál leszólítanak, hogy nem akarok-e moto-taxit. Nem. Legalábbis nem az elején, végül viszont rájöttem, ha látni akarom Ho Chi Minh cseppet sem gyanús mumifikált tetemét – leszámítva az arcát, kezeit, minden, értsd: a ruhája eléggé élethűen halottnak nézett ki. A keze meg a hajszálai viszont egy gyenge viaszfigura gyenge utánzatára emlékeztettek. Az őrök a helybeliekkel együtt végtelen tiszteletet mutattak a mélyen imádott halott diktátoruk iránt: miközben sorban álltunk, hogy láthassuk a holttestet, leszólítottak, ha hangosan beszéltünk, zsebre dugott kézzel unatkoztunk vagy ha egyáltalán kilógtunk a sorból. Mikor a háborúról kérdeztem, Tom (vagy ahogy ő írhatja le a nevét), az alkalmi motorosom is csak annyit mondott, hogy „very shit”. A moto-taxisokról talán még annyit érdemes megjegyezni, hogy minél kedvesebbek, annál többet hagy ott náluk az ember, ha nem vigyáz. Ha azt kérdezi, mikor érkeztünk meg Hanoi-ba és mennyit láttunk a városból, akkor érdemes a sokat látott, sokat tapasztalt turista imidzsét kelteni, mert akkor nem akar épp annyira átverni.
A lehető legőrültebb emberkék fordulnak meg Hanoi-ban. Általában mindenkinek egy hosszú állomása Vietnám a néhány havi, netán éves utazása során, ha nem épp arról a tagról van szó, aki Szíriában angoltanároskodik. Mindenkiben van egy adag kalandvágy, úgy tűnik, épeszű ember nem tölt el ennyit egy ilyen káoszban, főleg ebben a hosztelben. Craig-gel töltöttem el az egész napom, a hulla mellett együtt néztük meg az amerikaik által hátrahagyott „hagyatékokat”, a Dél-Vietnám-ot vezetett „puppet government” (ahogy a múzeumban nevezték) zászlóját és a belvárosi nyüzsgést. Craig is Indiában kezdte 6 hónapja, a következő állomása Bangkok, ahonnan repül haza Skóciába. Egy kicsi kátizsákkal utazik, csak kézipoggyásza volt a félév alatt.
Az, hogy hányszor tévedtünk el, azt nem lehet kifejezni. Minden utca egyforma, ugyanúgy nyüzsög az állandóan dudáló motoroktól, ugyanolyan csípősen bűzlik a savanyúan zöldesen folydogáló szeméttől. A helybeliek este ugyanúgy kiülnek a pici műanyag székeikre, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az utcán mások előtt fogyasztják el az ott helyben kotyvasztott vacsorájukat.
A helyi étel minden várakozást felülmúl. Amolyan svédasztal-szerű ebédünk volt, a piac melletti büdös nyüzsgés melletti szűk sikátorban. A rizses tányérra mindenki tetszés szerint válogatott a különféle zöldségekből meg miegymásból, a hölgyemény meg találomra saccolta meg az árat. Biztos, hogy mi többet fizettünk a helybelieknél, de azért az aprópénz dongért annyira jóllakni bizony nekünk sem volt egyáltalán hátrányos. Próbálta volna a Narita-i beváltó érvényre juttatni a „dollárral mindent lehet fizetni” elvét, olcsón. De ami azt illeti, még így is biztos vagyok benne, hogy mindent drágábban vettünk meg, mint a helybeliek – talán csak a bélyeg volt a normális áron – de így is rettenetesen olcsó volt minden. Ha nem mindenki a turistákból próbálna megélni, egészen élvezhető hely lenne, nem csak az őrült turisták számára.
Valamikor Ha Long öbölbe is feltétlenül el kell jöjjünk, lehetőleg kettesben, túl jó a helybeliek sztorija: egy kissé felhúzott sárkány köpte ki az öböl összes szigetét. Tipikus Vietnám.