szúrjunk be egy gyors BÚÉK-t

Mi Nagasaki-ban ünnepeltük, bezárt emlékmúzeumok és évek óta nem látott hóvihar szomszédságában. Hogy csak a rosszan említsük, de azt aztán mind. Legyen speciel kinagyított (alkalmi) szilveszteri vacsora is.

Valaki észrevette a kettős tárgyi ragot a címben?

hiányzó láncszem

Voltak azok a logikai feladatok, ahol egy szigeten három fajta ember lakik: aki mindig igazat mond, aki mindig hazudik és aki csak néha hazudik. Élveztem őket, mikor meg tudtam fejteni, idegesítettek, mikor nem. Mert a megadott információból mindig ki lehet deríteni, hogy ki micsoda.

Szerencsére a valóság kicsit más, nagyjából csak egy fajta ember létezik, viszont mindenkinek az igazmondó faktora eltér. A két figura egymásnak gyökeresen ellentétes dolgokat mond, viszont egy-egy üzenetből még nem lehet biztosan kideríteni, hogy futni kell-e vagy sem. Olyan, mint a régi logikai feladat, csak ez folytonosan változik és egyelőre még nem hiszem, hogy a jelenlegi információ elég. Elég közeliek, hogy komolyan érdekeljen, kinek van rejtegetnivalója, viszont elég távoliak ahhoz, hogy közvetlenül ne befolyásoljon a “logikai feladat” megoldása. Alig várom a következő információt.

Amúgy még 9 hetet kell valahogy kibírni.

lesz ez még rosszabb is

Pénteken magához hívott a Nagy Madár és elbeszélgettünk. Elmagyarázta, hogy nem azért van neki mindig igaza, mert arrogáns, hanem azért, mert egyszerűen mindig neki van igaza. Abban is igaza kellett legyen, hogy én ezt megértem és elfogadom.

Hoare példáján keresztül mesélte el, miért nem kezdhetem még el a kutatás izgalmas részét. Mert Hoare agyából is azért pattant ki az a bizonyos szikra, mert előtte évekig egy egyszerű programozó volt, szorgalmasan harcolva a hatalmas adatmennyiséggel. Teljesen kiismerni az adatot a kulcsa a kutatás sikerének, ehhez viszont csűrni-csavarni kell, míg láthatóvá nem válik az a bizonyos kulcs. Vagy valami ilyesmi.

Tehát nyugodtan faricsgáljam tovább  a sémákat, toldozzam és foldozzam a pontatlan részeket, mert majd előttem is meg fog jelenni lágy hárfaszólóra az a bizonyos múzsa. Mert még van idő, a konferencia-szezon mindössze februárban kezdődik. Februárban?

Meg kell adni, minden iróniát félretéve, hogy tudja, mit beszél. Végre egy olyan emberke irányít, aki a tudását intelligensen használja és minden unalmas rabszolgamunkának értelmet tud adni.

De tulajdonképpen csak annyit akartam írni, hogy holnap reggeltől utazás a déli szigetekre. Reggel ötkor indulok Nara-ból, és aludni nem érdemes, mert jobban rettegek a korai keléstől, mint az egész napos álmosságtól.

ringasd el magad

Tiszta szerencse, hogy a meló is tartogat néha egy-egy csemegét, mert manapság a négy falon (meg a kormányon) kívül nem sokat látok hétköznap.

Mindenki olyan jól elvan a saját műanyagfalai között, néha nem tudjuk, hogyan leplezzük lustaságunkat. Mert ki tud egyfolytában tíz orán keresztül koncentrálni?

A 701 millió soros, majdnem egy terabájtos adathalmaz unalmas manipulálása közben jöttem rá, hogy a szomszéd rázendített. Füléből lógó kábellel üvöltve suttogta kedvenc angol dalát abban az illúzióban ringatva magát, hogy senki nem hallja. Pedig mindegyikünk kitartóan harcolt a hangos röhögés ellen.

Mellesleg annyit akartam mondani, hogy holnap szabadnap lesz. Mert éljen a császár, nem karácsony.

Falu és Rizsföld

Van egy fickó a csoportban, egyelőre neki kell beszámoljak arról, hogyan haladok/nem haladok a munkámmal.

Az őrült kutató prototípusa. Nagy, fémkeretes szemüvege mögül nagyon fürkészi az embert, minden megszólalása mögött komoly gondolkodás van. Pillanatokon belül lelő minden jónak tűnő ötletet, ezer ellenpéldával rombol le minden kis reményt. Dobálózik az ilyen-olyan módszerekkel, fejben méri fel az eredményeket és úgy beszél, mintha egy szakdolgozatot szavalna.

A külseje sem marad el semmiben. Elnyűtt barna zakó, árnyalatnyival jobban kifakult nadrággal – minden nap ugyanaz. Talán kopaszsága, talán hanyagsága miatt minden hajszála a szemébe van fésülve. A billentyűzete korát évtizedekben kell mérni, biztos már minden billentyű dudorát ismeri a vékony ujja. Természetesen a körme meg van növesztve.

Ma évzáró buli volt. A parkolóházból le kellett menni a lépcsőn, kimenni az utcára és a szomszéd épület harmadik emelére felmenni. A parkolóházban kétségbeesett, térképeket halmozott fel és leült a lift mellé, tanulmányozni, hogy hol a kijárat és merre érdemes menni.

Fűzőtlen cipőket hord, vajon miért?

minden a terv szerint

Hónapok óta álmodozom azon, mivel fogom megajándékozni magam az első fizetésemből. A legelső épkézláb ötlet egy karóra volt, az utolsó épp tíz éve, az érettségi alatt mondta fel a szolgálatot. Jól is néztem ki lebarnulva, a valamikori karóra körvonalát idéző fehér folttal a csuklómon.

A második ötlet egy új számítógép volt, ami kielégíti minden infóbuzi összes álmát és még rá is tesz egy lapáttal. Tévét nézni lehessen vele úgy, hogy a hírbemondó orrszőre is tökéletesen látszódjon benne.

A harmadik ötlet egy új ler-mikrohullámos sütő kombináció, amivel végre komolyabb ételeket is el lehet készíteni, normális mennyiségben. Ráadásul a régi sütő Yamagata-ban maradt, mert Kansai-ban nem működne.

Netán új ruhák, bár nem tudom, hogy hangzana például az, hogy igen, ezt a sapkát vettem az első fizetésemből!

Novemberben kezdtem el dolgozni, arra számítottam, december közepén kapom meg a legelső fizetést. Addig lesz idő meggondolni, megrágni és újragondolni, mert ilyesmiből is képes vagyok nagy dolgot csinálni. Valami szimbólikus, amiről tudni fogom évek múlva, hogy ezzel léptem be a munkásemberek körébe. Most talán jobban látszik, hogy nem egy sapkára kell itt gondolni.

Valamiért mégis úgy történt, hogy megkaptam az első fizetést ebben a hónapban. Felkészületlenül talált, még az új óriási monitort sem néztem ki, gőzöm sincs, hol árulnak karórákat Nara-ban, háztartási cuccokat meg inkább kényszerből veszek, mint első fizetés emlékeként. Félretettem a gondolatot, mert az az első fizetés úgysem megy el magától, ha valaki elkölti, az úgyis én leszek.

Ma vettem egy könyvet. Nagyon nem kerestem semmit, nem is lenne érdemes, mert a választék sem túl nagy: vagy egy olcsó ponyvaregény, vagy az önbizalom-serkentő szemét, vagy valamelyik klasszikus. Mert angolul mást nem árulnak. Ha már ott voltam, megvettem Hemingway egyik klasszikusát, mert úgysem olvastam még tőle semmit. Rájöttem, hogy ez volt az első dolog, amit vettem az első fizetés óta – leszámítva a napi nélkülözhetetlent.

Így történt, hogy a több hónapos tervezés után az első fizetés ajándéka egy részeges öreg fazon irkálmánya lett.

több, mint káromkodás

$l2 =~ s{(\(|\_|\))([^_\(\)]+)\/([^_\)\(]+)\/([^_\)\(]+)(\_|\)|\()}{$1$2$5}g;

két szusszantás között

Tegnapelőtt kezdődött megint az új Yamagata-i dokumentumfilm fesztivál, amiről nemes egyszerűséggel azt írta a minap az újság, hogy az első háromban van a világon a dokumentumfilm fesztiváljai között. Hát én ezt nem tudom.

Érdekes egy olyan világba belecsöppenni, amelyől gyakorlatilag semmit sem tudok. Andrei Schwartz meghívott a Goethe Institut által szervezett partira, ahol elvileg önkéntesnek nem lett volna helye. Bemutattak mindenkinek, aki ott volt, de senkit sem tudtam, hogy hova tegyek. Akármennyire híres és elismert Susan Mogul vagy Hartmut Bitomsky, nekem a nevük nem mond semmit. Viszont elbeszélgetve velük viszont majdnem megfeledkeztünk Bitomsky screen-check-jéről.

Bitomsky felvilágosított: a filmfesztivál híre az megvan, viszont eljönni és részt venni rajta már nem annyira felemelő. A híre alapján ott van az első három között, mert az is nagy eredmény, ha kiválasztják az adott filmet, de maga a fesztivál már nem üti a többi nagy fesztivál szintjét. Legalábbis ezt mondta.

Forgács Péter nem jött el, túl foglalt.

Vietnám

július 31

Az első benyomás máris tökéletes: Vietnám egy annyira elmaradott országot jelent Japánnak, hogy még a pénzét sem lehet váltani. Lehet azért, mert 30000 yen értékű pénz kábé egy cipősdoboznyi vietnámi dong lenne és túllépné a tízkilós határt, amit a fedélzetre vihetünk? A váltós viszonylag könnyelműen jegyezte meg, hogy úgyis lehet dollárral fizetni bárhol, nem kell oda dong (igen, a vietnámi pénznem). Tiszta szerencse, hogy a dollár nélkül nem lesz az arcomra írva, hogy „turista”. Apropó, mióta színes a dollár?

Miután megérkeztem, a hosztelig szinte egyetlen szót sem sikerült váltani senkivel. Az útlevélellenőrzésnél a lehető legkomorabb volt a hangulat: egy alacsony, valamilyen magas rangú főforgató szótlanul terelte az özönlő tömeget, komor és határozott mozdulatait látva senki sem mert megszólalni. A határőrök is szótlanul végezték a dolgukat, ugyanazzal a komor arckifejezéssel vizsgálták az embereket, útleveleket, vízumokat. Kábé két perc kellett mindegyik útlevélhez, gőzöm sincs, mit matathatott annyit az asztala fölött. Máskülönben egy rozoga fadobozban, egy rozoga támlásszéken ült mindegyik határőr, a doboz ajtaja is meglehetősen megviselt volt, az én határőröm esetében például szükség volt egy koszos seprűre, hogy csukva tartsa. Az a kaki egyenruha is a Vietcong-i időket idézte.

Maga a közlekedés rettenetes. A reptértől Hanoi-ig kb 50 perc dudálás és vad lámpavillogtatás. Jelzőlámpa van, de senki figyelmét sem köti le, az út is kétsávos, de mindenki középen szeret haladni. Az előzést dudálással, lámpavillogtatással és indexeléssel jelzik, az indexelést máskor nem is használta az én sofőröm, másoknak is eléggé fakultatívnak tűnt. Mondjuk még ebben a káoszban is viszonylag rend volt addig, míg korlát választotta el a két menetirányt – bár az a korlát is néha minden figyelmeztetés nélkül merőlegesen beugrott a sáv közepéig. A korlát eltűnésével is elvileg jobb oldalon közlekedtek, de nem mindenki tartotta ezt sem érvényesnek. Baleset viszont meglepően nem volt, de mondjuk a 40-es sebességnél, amit az én sofőröm gyakorolt, nem nagyon meglepő.

augusztus 1

Minden saroknál, üzletnél, beváltónál, bárnál meg akarják fűzni az embert. Minden utcasaroknál leszólítanak, hogy nem akarok-e moto-taxit. Nem. Legalábbis nem az elején, végül viszont rájöttem, ha látni akarom Ho Chi Minh cseppet sem gyanús mumifikált tetemét – leszámítva az arcát, kezeit, minden, értsd: a ruhája eléggé élethűen halottnak nézett ki. A keze meg a hajszálai viszont egy gyenge viaszfigura gyenge utánzatára emlékeztettek. Az őrök a helybeliekkel együtt végtelen tiszteletet mutattak a mélyen imádott halott diktátoruk iránt: miközben sorban álltunk, hogy láthassuk a holttestet, leszólítottak, ha hangosan beszéltünk, zsebre dugott kézzel unatkoztunk vagy ha egyáltalán kilógtunk a sorból. Mikor a háborúról kérdeztem, Tom (vagy ahogy ő írhatja le a nevét), az alkalmi motorosom is csak annyit mondott, hogy „very shit”. A moto-taxisokról talán még annyit érdemes megjegyezni, hogy minél kedvesebbek, annál többet hagy ott náluk az ember, ha nem vigyáz. Ha azt kérdezi, mikor érkeztünk meg Hanoi-ba és mennyit láttunk a városból, akkor érdemes a sokat látott, sokat tapasztalt turista imidzsét kelteni, mert akkor nem akar épp annyira átverni.

A lehető legőrültebb emberkék fordulnak meg Hanoi-ban. Általában mindenkinek egy hosszú állomása Vietnám a néhány havi, netán éves utazása során, ha nem épp arról a tagról van szó, aki Szíriában angoltanároskodik. Mindenkiben van egy adag kalandvágy, úgy tűnik, épeszű ember nem tölt el ennyit egy ilyen káoszban, főleg ebben a hosztelben. Craig-gel töltöttem el az egész napom, a hulla mellett együtt néztük meg az amerikaik által hátrahagyott „hagyatékokat”, a Dél-Vietnám-ot vezetett „puppet government” (ahogy a múzeumban nevezték) zászlóját és a belvárosi nyüzsgést. Craig is Indiában kezdte 6 hónapja, a következő állomása Bangkok, ahonnan repül haza Skóciába. Egy kicsi kátizsákkal utazik, csak kézipoggyásza volt a félév alatt.

Az, hogy hányszor tévedtünk el, azt nem lehet kifejezni. Minden utca egyforma, ugyanúgy nyüzsög az állandóan dudáló motoroktól, ugyanolyan csípősen bűzlik a savanyúan zöldesen folydogáló szeméttől. A helybeliek este ugyanúgy kiülnek a pici műanyag székeikre, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az utcán mások előtt fogyasztják el az ott helyben kotyvasztott vacsorájukat.

A helyi étel minden várakozást felülmúl. Amolyan svédasztal-szerű ebédünk volt, a piac melletti büdös nyüzsgés melletti szűk sikátorban. A rizses tányérra mindenki tetszés szerint válogatott a különféle zöldségekből meg miegymásból, a hölgyemény meg találomra saccolta meg az árat. Biztos, hogy mi többet fizettünk a helybelieknél, de azért az aprópénz dongért annyira jóllakni bizony nekünk sem volt egyáltalán hátrányos. Próbálta volna a Narita-i beváltó érvényre juttatni a „dollárral mindent lehet fizetni” elvét, olcsón. De ami azt illeti, még így is biztos vagyok benne, hogy mindent drágábban vettünk meg, mint a helybeliek – talán csak a bélyeg volt a normális áron – de így is rettenetesen olcsó volt minden. Ha nem mindenki a turistákból próbálna megélni, egészen élvezhető hely lenne, nem csak az őrült turisták számára.

Valamikor Ha Long öbölbe is feltétlenül el kell jöjjünk, lehetőleg kettesben, túl jó a helybeliek sztorija: egy kissé felhúzott sárkány köpte ki az öböl összes szigetét. Tipikus Vietnám.

dicsekedjek megint

S ha már itt tartok, dicsekedjek megint. Ha egy fél évvel később is a tervezettnél, de mégis sikerült megszerezni. Ahogy azt már megszoktam, megint nem személyesen vettem át, már a harmadik egyetemi ballagásomról maradok le. Viszont ha utoljára két év elég volt, hogy megtanulják a nevemen az ékezetet, most három és fél már túl kevésnek bizonyult. De nem baj, nem az számít.

Tíz év egyetemi diákoskodás épp elég volt.