két szusszantás között

Tegnapelőtt kezdődött megint az új Yamagata-i dokumentumfilm fesztivál, amiről nemes egyszerűséggel azt írta a minap az újság, hogy az első háromban van a világon a dokumentumfilm fesztiváljai között. Hát én ezt nem tudom.

Érdekes egy olyan világba belecsöppenni, amelyől gyakorlatilag semmit sem tudok. Andrei Schwartz meghívott a Goethe Institut által szervezett partira, ahol elvileg önkéntesnek nem lett volna helye. Bemutattak mindenkinek, aki ott volt, de senkit sem tudtam, hogy hova tegyek. Akármennyire híres és elismert Susan Mogul vagy Hartmut Bitomsky, nekem a nevük nem mond semmit. Viszont elbeszélgetve velük viszont majdnem megfeledkeztünk Bitomsky screen-check-jéről.

Bitomsky felvilágosított: a filmfesztivál híre az megvan, viszont eljönni és részt venni rajta már nem annyira felemelő. A híre alapján ott van az első három között, mert az is nagy eredmény, ha kiválasztják az adott filmet, de maga a fesztivál már nem üti a többi nagy fesztivál szintjét. Legalábbis ezt mondta.

Forgács Péter nem jött el, túl foglalt.

Vietnám

július 31

Az első benyomás máris tökéletes: Vietnám egy annyira elmaradott országot jelent Japánnak, hogy még a pénzét sem lehet váltani. Lehet azért, mert 30000 yen értékű pénz kábé egy cipősdoboznyi vietnámi dong lenne és túllépné a tízkilós határt, amit a fedélzetre vihetünk? A váltós viszonylag könnyelműen jegyezte meg, hogy úgyis lehet dollárral fizetni bárhol, nem kell oda dong (igen, a vietnámi pénznem). Tiszta szerencse, hogy a dollár nélkül nem lesz az arcomra írva, hogy „turista”. Apropó, mióta színes a dollár?

Miután megérkeztem, a hosztelig szinte egyetlen szót sem sikerült váltani senkivel. Az útlevélellenőrzésnél a lehető legkomorabb volt a hangulat: egy alacsony, valamilyen magas rangú főforgató szótlanul terelte az özönlő tömeget, komor és határozott mozdulatait látva senki sem mert megszólalni. A határőrök is szótlanul végezték a dolgukat, ugyanazzal a komor arckifejezéssel vizsgálták az embereket, útleveleket, vízumokat. Kábé két perc kellett mindegyik útlevélhez, gőzöm sincs, mit matathatott annyit az asztala fölött. Máskülönben egy rozoga fadobozban, egy rozoga támlásszéken ült mindegyik határőr, a doboz ajtaja is meglehetősen megviselt volt, az én határőröm esetében például szükség volt egy koszos seprűre, hogy csukva tartsa. Az a kaki egyenruha is a Vietcong-i időket idézte.

Maga a közlekedés rettenetes. A reptértől Hanoi-ig kb 50 perc dudálás és vad lámpavillogtatás. Jelzőlámpa van, de senki figyelmét sem köti le, az út is kétsávos, de mindenki középen szeret haladni. Az előzést dudálással, lámpavillogtatással és indexeléssel jelzik, az indexelést máskor nem is használta az én sofőröm, másoknak is eléggé fakultatívnak tűnt. Mondjuk még ebben a káoszban is viszonylag rend volt addig, míg korlát választotta el a két menetirányt – bár az a korlát is néha minden figyelmeztetés nélkül merőlegesen beugrott a sáv közepéig. A korlát eltűnésével is elvileg jobb oldalon közlekedtek, de nem mindenki tartotta ezt sem érvényesnek. Baleset viszont meglepően nem volt, de mondjuk a 40-es sebességnél, amit az én sofőröm gyakorolt, nem nagyon meglepő.

augusztus 1

Minden saroknál, üzletnél, beváltónál, bárnál meg akarják fűzni az embert. Minden utcasaroknál leszólítanak, hogy nem akarok-e moto-taxit. Nem. Legalábbis nem az elején, végül viszont rájöttem, ha látni akarom Ho Chi Minh cseppet sem gyanús mumifikált tetemét – leszámítva az arcát, kezeit, minden, értsd: a ruhája eléggé élethűen halottnak nézett ki. A keze meg a hajszálai viszont egy gyenge viaszfigura gyenge utánzatára emlékeztettek. Az őrök a helybeliekkel együtt végtelen tiszteletet mutattak a mélyen imádott halott diktátoruk iránt: miközben sorban álltunk, hogy láthassuk a holttestet, leszólítottak, ha hangosan beszéltünk, zsebre dugott kézzel unatkoztunk vagy ha egyáltalán kilógtunk a sorból. Mikor a háborúról kérdeztem, Tom (vagy ahogy ő írhatja le a nevét), az alkalmi motorosom is csak annyit mondott, hogy „very shit”. A moto-taxisokról talán még annyit érdemes megjegyezni, hogy minél kedvesebbek, annál többet hagy ott náluk az ember, ha nem vigyáz. Ha azt kérdezi, mikor érkeztünk meg Hanoi-ba és mennyit láttunk a városból, akkor érdemes a sokat látott, sokat tapasztalt turista imidzsét kelteni, mert akkor nem akar épp annyira átverni.

A lehető legőrültebb emberkék fordulnak meg Hanoi-ban. Általában mindenkinek egy hosszú állomása Vietnám a néhány havi, netán éves utazása során, ha nem épp arról a tagról van szó, aki Szíriában angoltanároskodik. Mindenkiben van egy adag kalandvágy, úgy tűnik, épeszű ember nem tölt el ennyit egy ilyen káoszban, főleg ebben a hosztelben. Craig-gel töltöttem el az egész napom, a hulla mellett együtt néztük meg az amerikaik által hátrahagyott „hagyatékokat”, a Dél-Vietnám-ot vezetett „puppet government” (ahogy a múzeumban nevezték) zászlóját és a belvárosi nyüzsgést. Craig is Indiában kezdte 6 hónapja, a következő állomása Bangkok, ahonnan repül haza Skóciába. Egy kicsi kátizsákkal utazik, csak kézipoggyásza volt a félév alatt.

Az, hogy hányszor tévedtünk el, azt nem lehet kifejezni. Minden utca egyforma, ugyanúgy nyüzsög az állandóan dudáló motoroktól, ugyanolyan csípősen bűzlik a savanyúan zöldesen folydogáló szeméttől. A helybeliek este ugyanúgy kiülnek a pici műanyag székeikre, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az utcán mások előtt fogyasztják el az ott helyben kotyvasztott vacsorájukat.

A helyi étel minden várakozást felülmúl. Amolyan svédasztal-szerű ebédünk volt, a piac melletti büdös nyüzsgés melletti szűk sikátorban. A rizses tányérra mindenki tetszés szerint válogatott a különféle zöldségekből meg miegymásból, a hölgyemény meg találomra saccolta meg az árat. Biztos, hogy mi többet fizettünk a helybelieknél, de azért az aprópénz dongért annyira jóllakni bizony nekünk sem volt egyáltalán hátrányos. Próbálta volna a Narita-i beváltó érvényre juttatni a „dollárral mindent lehet fizetni” elvét, olcsón. De ami azt illeti, még így is biztos vagyok benne, hogy mindent drágábban vettünk meg, mint a helybeliek – talán csak a bélyeg volt a normális áron – de így is rettenetesen olcsó volt minden. Ha nem mindenki a turistákból próbálna megélni, egészen élvezhető hely lenne, nem csak az őrült turisták számára.

Valamikor Ha Long öbölbe is feltétlenül el kell jöjjünk, lehetőleg kettesben, túl jó a helybeliek sztorija: egy kissé felhúzott sárkány köpte ki az öböl összes szigetét. Tipikus Vietnám.

dicsekedjek megint

S ha már itt tartok, dicsekedjek megint. Ha egy fél évvel később is a tervezettnél, de mégis sikerült megszerezni. Ahogy azt már megszoktam, megint nem személyesen vettem át, már a harmadik egyetemi ballagásomról maradok le. Viszont ha utoljára két év elég volt, hogy megtanulják a nevemen az ékezetet, most három és fél már túl kevésnek bizonyult. De nem baj, nem az számít.

Tíz év egyetemi diákoskodás épp elég volt.

semmi

Hosszú, hosszú idő után az első nap, amikor nem csináltam abszolút semmit. Nagyon jólesik.

ez történt szeptember végén

A nem kicsit mozgalmas augusztus után az ember elvárta volna, hogy legalább szeptemberben békén hagyják. Ugye tervben volt a kolozsvári kiruccanás a kisebb-nagyobb kiugrásokkal Frankfurtba meg Szöulba, de ezeket leszámítva viszonylag sima osztálytalálkozó, harmadik (plusz negyedik?) esküvő és anyós-após szórakoztatáson kívül túl sok izgalomra nem számítottam. Októberre volt bejelentve a két interjú, ami némely segítséget kellett volna jelentsen az októberrel (mával!) kezdődő munkanélküli mivoltomon, de ezekről elég lett volna gondoskodni miután letettük magunkat a Narita-i reptéren, mert meg volt beszélve, hogy úgysincs kivel tárgyalni, mert szeptember végéig (pontosabban 28.-a estéig) nem leszek itthon.

Mert szép lenne, ha minden a terv szerint menne.

Mikor anyós-após (haza)küldetésen voltunk és épp a frankfurti vonaton előre élveztük a perceket, mikor csak kettesben maradhatunk, megcsörren a telefon. Ez startból rossz hír, mert két éve a három félperces külföldi hívás után is majd hanyattestem a számlától, bár most más okból kezdtem izzadni. A tanárom volt, ő pedig csak amolyan helló, mit csinálsz stílusban nem szokott hívogatni. Azt hittem, baj van a dolgozatommal, de mégsem. A Yamanashi-i interjút hozták előre, talán 26.-ára, arra kéne visszajönnöm. Ágyékon rúgni azokat a napokat, mikor végre nem rohangálás lett volna a kolozsvári napi tevékenység nem épp örömhír, nem nagyon volt szándékomban. Írtam egy emailt a Yamanashi-i tanárnak, hogy hát akkor én is végtelenül sajnálom, de nem tudok idejében visszamenni. Az eredmény mégis az lett, hogy szeptember 29 estéjére mégis lesz csak nekem egy interjú, de arra igazán érjek el, és készüljek is ám rá egy tízperces bemutatóval. Eredeti tervek felrúgva, reptéri busz lemondva, mert onnan nem haza, hanem Yamanashi-ba kell utazni, hogy izzadtan öltönybe bújva előadjam magam a bizottság előtt. Már csak a bemutatót kell megírni, majd lesz arra is valamikor idő az esti programok között. Nem volt.

Csütörtökön, szeptember 24-én reggel volt az utolsó kolozsvári nap, délben szállt fel a gép. Hajnalban jött az újabb meglepetés, ezúttal a Kyoto-i meló kapcsán jött az újabb telefon, amire hajnali 4-kor mégsem volt energiám válaszolni. Emailben viszont írták, hogy az ottani interjút is gyorsan le kell bonyolítani, lehetőleg szeptember 28 vagy 29.-án reggel. Megint minden terv vissza, újabb hotelfoglalások és buszrendezések, mert most már nem Yamanashi-ba kell menni a reptérről, hanem először Kyoto-ba. A végső terv valahogy így szólt: 28-án megérkezni Narita-ba valamikor este fél 8-kor, remélni, hogy nem késik a repülő, majd onnan gyorsan Tokyo-ba vonatozni (65 km), onnan buszra szállni (513 km), Kyoto-ból gyorsan vonatra szállni (30 perc) és elérni a reggel 9-re tervezett interjút. Valahol meg ugye átöltözni úgy, hogy az öltöny visszafogja a 24 órás út minden izzadtságát. Interjú után meg rögtön átöltözni, vonatra szállni, vissza Kyoto-ba (30 perc), onnan meg a legelső Shinkansen-re Shinagawa-ig (513 km), ott megint a legelső Yamanote-sen-re Shinjuku-ig (25 perc), onnan meg az első vonat Kofu-ba (másfél óra). Ott gyorsan a hotelbe, 5 perc tusolás, mert ennyi utazást még az öltöny sem tud már visszatartani. Tusolás után megint vonatra (5 perc), Isawa-onsen-ig az isten háta mögötti egyetemre, hogy elérjem a 6 órai interjút. Utána lehet lazítani a hotelben és másnap valahogy hazaevickélni.

Az első interjú viszonylag jól ment. Figyelmen kívül hagyva az időeltolódást, nem is tudom hány napos utazást és a sok váltással járó stresszt, képes voltam válaszolni minden kérdésre úgy, hogy még szórakoztatni is sikerült a népet. Amit nem tudtam, azt nem tudtam, meg is mondtam nekik, hogy ne legyen majd irreális az elvárás. Először másfél éves a szerződés, amit maximum 5 évig hosszabbítanak, évente. Hogy ebből 5 és fél vagy 4 és fél lenne, nem tudom, bár sejtem, hogy hamarabb el fogok majd onnan jönni.

A második interjú már nem volt ennyire sikeres. A bemutatót sikerült valahogy összekuporgatni a frankfurti és szöuli késő estéken, sikerült is bemutatni, sőt, itt már minden kérdésre sikerült válaszolni, de maga az interjú hangulata már más volt. Mintha öt kriptából előmászott hullának magyaráztam volna, a reggeli derülés helyett nagy közömbös semmi volt a válasz mindenféle próbálkozásomnak. Titkoltan vagy nem titkoltan állítólag oda is felvennének (a hivatalos változat szerint november végén döntenek), de nem szeretnék Word-öt meg Excel-t tanítani másodéves filológusoknak egy völgyben. De először várjuk meg a Kyoto-i szerződést, lehet hirtelen szerelmes leszek mindenbe, amire Microsoft Office van írva.

Ja igen, Szöulban majdnem lekéstük a repülőt, így két interjú helyett majdnem semmi nem jutott. Nem szabad hinni a koreai hotelek honlapján levő infónak.

Mellesleg annyit akartam írni, hogy a hétvégén tényleg meglesz az augusztusi beszámoló is, csak legyen türelmem átmásolni. Igen, képes voltam mindent papírra írni Vietnámban, Szingapúrban és Malajziában, egy-egy zuhé közben valamilyen eresz alá bújva.

Thaiföld

Akarva-akaratlanul Vietnámhoz hasonlítom Thaiföldet. Részben ugyanazt a káoszt vártam el, mint Hanoi-ban, talán valamelyest mérsékelve, mert Thaiföld elvileg kicsit fejlettebb. A hoteltől vártak a reptéren, de biztos könnyű célpontnak tűnhettem, mert még mielőtt nekilódultam volna megkeresni a 2-es találkozópontot, máris leszólítottak, hogy ó, megérkeztem, akkor mehetünk is. Azt hittem, hogy zseni az alak, amiért felismert a sok tucat hátizsákos kalandra vágyó huszonéves fehér közül, de mégsem. Jó taktika az, hogy haverként viselkedjünk a potenciális klienssel, csak az ár felmutatásnál kell kimutatni a fog fehérjét. Thaiföldön magas szinten űzik az ilyenfajta kliensvadászatot. Nem egyszer fordult elő, hogy az előttem kényelmesen ballagó fickó valamiért lassabban haladt, mint én, és ha már a hosszú lépteimmel utólértem, akkor mosolyogva párbeszédre próbált fogni. Hova megyek, miért pont erre megyek, itt úgysincs semmi, hadd mutassak neked néhány helyet, ahova érdemes elmenni, sőt, én akár el is visznek, ott a tuk-tuk a sarkon. Mikor visszautasítottam őket, sarkon fordultak és ugyanolyan irányban ballagtak a másik irányba. Néhányan téleg adtak néhány jó tippet, de azt széles mosollyal fizettem, én tudok gyalogolni is.

A hotel taxisa meglepően tudott angolul is, bár nem nagyon fitogtatta. Amit feltétlenül meg akart mutatni, az a karaoke tehetsége volt, végig thai nótákat zengett a hotelig, és a hotel meglehetősen messzinek tűnt. Ott az alkalmazottak is valamelyest értettek angolul, de az erős thai akcentus miatt mindenre többször kellett rákérdezzek. Ellenben a szoba többszörösen nagyobb volt, mint a Hanoi-i hosztelé. Éjjel az ágyamtól a vécéig szinte túl nagy volt a távolság.

Másnap végre Bangkokba értem. A konferencia gyors letudása után beindulhatott a szokásos céltalan flangálás. A város itt is kontrasztos, felhőkarcolók alatt utcai bódék, mellettük hajléktalanok vagy kóborkutyák. A hotel közvetlen közele egy farang-orientált enyhébb vörösnegyed volt, ahol nem lehetett megkülönböztetni a közönséges bárokat a szórakozóipar nem éppen leglegálisabb fajtájától, vagy a közönséges masszázsszalonokat a megint kissé kétséges sötétített ablakos, ugyancsak hivatalosan masszázsszalonként működő helyektől. Lényegében ott is masszázs történhet, bár sejtem, csak bizonyos testrészekre koncentrálnak. A közös bennük az, hogy mindenhol leszólítják az embert, sötétedéstől egyenesen tuszkolnák be a bámészkodó farang-okat. Két nap meglehetősen sok egy ilyen negyedben lötyögni, akinek nem elég, mehetne a Sukhumvit-on le s fel, kedve szerint a buszmegálló környékén ácsorgó hölgyeményekkel is szóba elegyedhet. De egy idő után tényleg nem tudja az ember, mi rosszabb: a kóborkutyák, a kétségbeesett arckifejezésű koldusok vagy a túlzottan nagy számban levő és túlzottan rámenős speciális szolgáltatásokat kínáló kis vidéki tizenévesek (mert legtöbbjük szerintem nem lehet több).

A királyi család kultusza számomra kicsit túlzás. Lépten-nyomon a királyi család valamelyik tagjának hatalmas képe virít, áruház, bank vagy templom előtt és ez a helyiek számára a lehető legnormálisabb dolog. Elvégre egy olyan népről van szó, mely a sárgát is istenként tiszteli (a király azon a napon született, mely színe a sárga). Nincs semmi politikai hatalma, de állítólag sokat tesz a thai népért. Én még akkor sem tenném ki a képét a lakásom falára, ez a szokás kicsit más emlékeket bányász elő számomra.

Az utolsó nap végre valamelyest javult a véleményem Bangkok-ról. Két nap rettentesen csípős zöld-curry, mocsok, prostituáltak után végre láttam a város többi arcát is. Tévedés lehetett a Sukhumvit-on hotelt keresni, de hiába, a konferencia is ott zajlott. Ki tudja, titokban milyen szórakozási lehetőségeket terveztek a kedves résztvevőknek. Bangkok nagyon érthetően van felosztva sok-sok teljesen más funkciójú negyedre: ugye volt a kétséges erkölcsű utca, mellette rögtön a bevásárlóközpontokkal telezsúfolt tér, ahol a thai mágnásgyerekek jönnek ki sütkérezni. Innen jött egy szürke lakónegyed, amit gyors egymásutánban követett egy valamelyest lerobbantabb lakónegyed, ahol lerohantak a tuk-tok-osok, hogy menjek már velük valahova, mert innen arrafele úgysincs semmi. Valamiért pont ez a semmi érdekelt. Tényleg nem volt semmi, csak meglepett helybeliek, akok szélesen mosolyogtak, mikor lefényképeztem őket. Nem semmi.

A templomok a folyó két partján vannak, elég közel egymáshoz. Annyi Wat-ot (templom) láttam (Wat Suthus, Wat Benchamabophit, Wat Saket, Wat Pho, Wat Pra Kaeo), hogy utólag sehogysem tudom őket megkülönböztetni, de mondjuk inkább azért fordultam meg bennük, mert Bangkokban kár az ilyesmit kihagyni. Az érdekes a folyó átkelése volt, ami igen ravaszul van megoldva, mert alig van híd, amin átgyalogolhat az ember. Helyette ott vannak az erősen reklámozott hajók, akik elviszik a kedves turistát egy kisebb körútra, gondolom az ár is a kedvességhez van igazítva. Én csak átkelni szerettem volnaa Wat Arun-hoz, inkább követtem pár határozottan menetelő helybelit, akik valamiért egy lerobbant hajó fele vették az irányt. Egy közönséges komp volt, ami 3 baht-ért vitt át, ami röhögnivalóan aprópénz. Én inkább a kövér német turistákon röhögtek, akik kényelmesen feszelegtek a hosszú, vékony hajócskában, miközben az idegenvezetőjük thai ihletésű angolját elnyomta a teherhajók zaja, míg oldalról vígan priccolt be a sáros víz. De Bangkok történelmi központja is szép, van egy tipikus dél-keleti íze a koszos folyónak és az itt-ott felvillanó templomtornyoknak. Meg a cölöpös házaknak, ami alatt felgyűlt a mocsok, de ez mit sem számít a bennük szürcsölgető ugyancsak farang turistáknak.

Ha thai történelem, akkor Ayutthaya, Bangkoktól egy óra, ha épp nem szenved pénzhiányban valamelyik lekenyerezést vadászó thai közlekedési rendőr. Amúgy Thaiföldön a nem hivatalos büntetés sebességátlépésért 200 baht, ami a zsaru zsebébe szokott vándorolni. De ez nem csoda, hajtásit lehet a piacon is venni. De vissza Ayutthaya-hoz és a törtéleméhez. Amiről ugye én nem tudok semmit, talán a burmai invázió alatt rombolták le az összes templomot, magukkal cipelve minden szobor fejét. Ugye a thai kultúrában a fej az isten, tehát a groteszk látványon túl van némi keserűség is a helybelieknek a romok láttán. Annyira, hogy csak külföldiektől szednek belépőt, igaz, ez megint röjehesen olcsó.

A reptérre olyan taxit érdemes hívni, melynek nevében ott van a “meter”, másképp igazi farang árat kell fizetni, ami többszöröse a szokásos árnál. Sőt, mielőtt beülnénk a taxiba, érdemes meggyőződni arról, hogy tényleg hajlandó elvinni a tag oda, ahova én szeretném, mert van olyan eset, mikor nekik nem éri meg. Ha egyből behuppanunk a kocsiba, az már egy jó jele annak, hogy nem ismerjük a rendszert, s úgy bizony az árakkal is csak utólag leszünk tisztában – keserű szájízzel. No de az én taxisom rendes volt, az elején még az órát sem kapcsolta be. Nyilván be akart csapni, de fordítva sült el. Jó kilométert vártam addig, míg megkérdeztem, ugye a méter be van kapcsolva? mire hüledezve kapott a fejéhez, hogy jaj, elfelejtettem. Így 200 baht alatt jutottam el a reptérig, ami még egy thaiföldinek is rendes ár. Maradt pénz kőből faragott teknősbékát venni.

Legközelebb talán jó lenne kicsivel távolabb menni Bangkok-tól, biztos sokkal többet lehet látni. Elvégre Bangkok is csak egy nagyváros, még ha Bangkok is.

*a farang az idegenek megnevezése, eléggé pejoratív értelemben

más semmi nem hiányzott

Tegnapelőtt jöttem haza Thaiföldről, holnap mennék Kanadába. Szingapúrban, Thaiföld előtt már bevállaltam egy hűlést, amitől már frászom volt a reptéren, de végül semmi komoly nem történt, szerencsére becsületszóra elhiszik a japánok, hogy sem lázam, sem egyébb influenzagyanús tünetem nincs. Hiába, én tudtam, hogy a trópusi hotelek fölöslegesen hideg légkondija okozta az egészet.

Tegnap viszont három óra alatt ment fel a lázam 40 közelébe, sajnos megint végig kellett nyögni a japán kórházak késő esti szöszmötölését. Maszkot fel, polárba bebújni és irány kideríteni, hogy influenza-e vagy sem. Maga a vizsgálat roppant egyszerű: egy tízcentis fehér izét felnyomnak az ember orrán addig, amíg az ember minden lékén könny csorog kifele. Ekkor egy együttérző bocsánatkérés és még egy löket, mert jól bele kell mártani azt az izét bármibe, ami az ember két szeme között van. Ha addig nem folyt az orrom, az azutáni áradat visszamenőleg is pótolt mindent.

Tíz perc múlva kiderült, hogy nem influenza, hanem csak egy mandulagyulladás. Megint a légkondik és a repülők száraz levegője miatt, gondolom. De tudván, hogy nem influenza (ami esetén két hét karantén és minden bizonnyal esne minden szeptemberi terv), meg mertem kérdezni, hogy holnap mehetek-e Kanadába. A lázmérő még mindig 40 körül mozgott. Azt hittem, az orvos haját tépve egy ilyen kérdés hallatán oda fog kötözni az ágyhoz, de azt mondta, jöjjek vissza ma reggel, akkor a fülorrgégész majd pontosabban meg tudja mondani.

A fülorrgégész megnyugtatott, semmi komolyabb, de gyorsan ki kell heverni a dolgot, ha megint mehetnékem van. De hogy legyünk biztosak a dologban, egy kamerát kell ledugjon a torkom irányába, na honnan? Megint az orron keresztül, ugyanaz a könnyezés minden léken, orrfolyás és ami ezekkel jár.

A kúra abból állt, hogy perfúzióval belémnyomtak egy fél liternyi izét, majdnem 3 órán keresztül számoltam a cseppeket, miközben próbáltam összehúzódni a nem éppen hosszú ágyon. Egy óra után minden baja előjön az embernek. Hátfájás (derék?), dögunalom olyan szinten, hogy a karomban éreztem minden csepp izét. Alig vártam, hogy mozgathassam már a jobb karom pont azért, mert nem volt szabad.

Most itt vagyok csak 38-as lázzal, gyógyszerektől büdösödő szájjal, szépen lassan csomagolva a holnap hajnali útra. Úgy érzem magam, mint egy szteroidokkal teletömött versenyló, aki csak egy versenyt kell még valahogy lefusson, csak a szponzorok kedvéért.

Tulajdonképpen annyit akartam mondani, hogy sok-sok kép és sok-sok szöveg jön majd az eddigi kiruccanásokról.

Nihon he yokoso

http://www.jma.go.jp/en/quake/20090809202521391-091956.html

Részletek majd védés és teakúra után.

“God joined Facebook”

Nézegetem a facebook–on az ismerőseim adatait, képeit, linkeit, stb. Olyan, mint bebújni valakinek a ruhásszekrényébe és elnézni, mivel matatja el egy adott napját, esetleg egész életét. Kapcsolattartásra jó ez a dolog, bár a kétségeim megvannak, ezért töröltem magam az iwiw-ről is. Képeket nézni kopaszodó, pocakosodó ismerősökről viszont jó.

Amit nem tudok felfogni az az, mire jó létrehozni például olyan oldalakat, hogy Nyugodjék békében Mihael Jackson, netán Fülöp-szigeti tengerpartok. Az a röhejes helyzet volt a múltkor, hogy valaki gyors egymásutánban bejelölte magát Michael Jackson, majd gyorsan a nyugodjék békében fan-jeként. Miért? Ha meghalt eszembe jut, hogy valamikor tetszett a zenéje? Vagy hirtelen megtetszett a fehér-fekete fickó, de kár, hogy pár másodpercen belül el is patkolt? Mit nyújt az a másodpercnyi elégtétel, hogy én is megbélyegeztem magam, mint néhány millió más emberke? Az én tippem az, hogy az ebéd lesz sokkal finomabb tőle.

A mai viszont megint röhögőgörcsöt indított el. Először is az egyik ismerős bejelölte magát, mint fan of God. Tényleg, már az öreg is regisztrálta magát a Facebook-on, nem vicc: God joined Facebook.

Valaki nem akar az én fan-em lenni?

kutatás dióhéjban, minőségileg lebutítva

Mellesleg lemértük az ujjunkat. Poszter-tok vadászat közben az ékszeres elé fújt a szél, az ujjat meg le kell mérni, előbb-utóbb. Félig őszintén, félig tettetve magam – így utólag jó magyarázni – teljesen kretén megjegyzésekkel hívtam fel magamra a figyelmem. Ez a nyaklánc nem szakad el, annyira vékony… A hölgyemény kapott az alkalmon és laza beszélgetésbe kezdett, mi meg egyenesen a karikagyűrűk felé vettük utunkat. A szemünk sarkából láttuk, hogy a hölgyemény követ, távolról figyeli, vajon mit lehet ajánlani e két jöveménynek. Mert ha akarunk valamit, miért kérjük, ha úgyis felajánlják nekünk?

Igen, gyűrűt nézegetünk, de nem tudjuk az ujjunk méretét. Ez igaz, sőt, csak az ujjunkat akarjuk lemérettetni. Nem baj, mutassuk csak az ujjunkat. Nekem 15-16, Chikako-nak már nem emlékszem, mennyi volt, talán 9-10. De a hölgyemény megjegyezte, hogy ha fizikai munkát végzek, akkor jobb a nagyobb gyűrű, mert sokat kell le és fel cibálgatni.

A körmöm megnőtt, hajat ma nem mostam, tusolás is csak hajnalban volt. Éjjel 2-kor feküdtem le, arcom karikás és az sem tud különösen érdekelni, hogy erősen borostás az arcom. Mert ha közel van a határidő (holnapután) és még egy bemutatót is el kell addig készíteni, a szellemi munkának fizikai eredményei lesznek. De jó lesz a 15-ös gyűrű is.