Reggel eszembe jutott a kb 3 évvel ezelőtti incidens: mikor már nem a japán állam pénzén éltem, de a körülmények még nem engedték, hogy kilépjek a diákéletből, és a frissen vásárolt tízéves autóval ingáztam az egyetemre. Nyár volt, épp felfedeztem a frissen felújított utat, mely kivezet a városból és kerek négy perccel lerövidíti az utat Yamagata és Yonezawa között. Széles, kétsávos út, kicsit dombos, de mivel új, alig használták. Délután, az egyetemről hazafele főleg pangás volt, kilométerekre előttem sem láttam senkit. Nekirugaszkodtam a hegynek, a kicsi egy literes motornak köszönhetően a csúcson már alig mozgott. Onnan csak gurulni kell szinte a város széléig, gáz nem kell, fékezni is fakultatív. Főleg az akkori emelkedő benzinárakkal. A lejtő közepén rápillantottam az órára, száz fölött volt, ahol hatvan a megengedett. Fékeztem annyira, hogy hetven körül legyen az óra, mert kb plusz 10 km/h a még elfogadható törvényes sebesség. Nemsokára egy fickót láttam az út közepén, vadul kalimpált egy vörös zászlóval. Biztos megint nyírják a bokrokat vagy valami munkálatok vannak az út szélén és figyelmeztet – gondoltam.
Rendőr volt, megállított gyorshajtásért. Kérdeztem, mennyi volt, kicsit bepánikolva gondolva a lejtő közepén mért háromjegyű számra. 20 (vagy 30?) km/h fölött talán bevonják a hajtásit. “72!” próbált rámijeszteni. 12-vel léptem túl a megengedett sebességet, ennyiért pont 12000 yenre büntettek meg. A postán kellett fizetni a büntetést, a kasszás együttérzően mosolygott: ennyivel tényleg bárhol, bárkit el lehet kapni. Igen, válaszoltam keserűen, miközben kicsit vigyorogva gondoltam arra, milyen szerencsém volt, hogy nem pár száz méterrel előbbre tették a radart.
A kutatóközpont előtti út nagyon hasonlít a 3 évvel ezelőtti bekötőúthoz. Széles, kétsávos, egy nagy dombbal a közepén. Itt viszont nincs épp pangás. Pár hónapja hazafele menet vettem észre először, hogy valaki egy széken gubbaszt az út szélén, a bokrok mögé rejtőzve. Lassítottam, egy sunyi rendőr volt a mérőszerkentyűjével. Ma reggel zsúfolt volt az út, főleg a hegyen felfele mindenki tövig nyomta a gázt. A tetőtől teljesen kiengedtem, hagytam, hogy guruljon az autó. Feltartottam az egész sávot, akinek nem volt türelme, az mogorva pillantással gázolt el mellettem. Még az ötvenes nőszemély is, aki előtte jócskán beragadt mögöttem a zöld lámpánál.
Ma reggel jó volt türelmesnek lenni. Ott gubbasztott a szerencsétlen rendőr megint, amint elmentünk mellette, előbukkant a piros zászlós is. Egyenként terelte be a rajtakapottakat, nagyjából mindenkit, aki a külső sávon hajtott. Nem úszta meg a mogorva ötvenes nőszemély sem.
Nem baj, majd mindegyikükre vár a postán az együttérzően mosolygó kasszás.
